Miért mondott le az Antall-kormány és az Országgyűlés a történelmi Kárpátaljáról? [antikvár]

Előszó 1989-1990-ben két nagy történelmi folyamat zajlott le Közép- és Kelet-Európában. Az világtörténelmi fontosságú: a Szovjetunió katonai-gazdasági meggyöngülése, majd megsemmisülése gyakorlatilag a sztálini kommunizmus összeomlását jelentette. A közép-európai kis országokban a kommunista pártok legalábbis nevet változtattak, s ^ykorú any^ vagyonuk (más-fejta vagyonuk nem volt) lehetséges megtartásával megkísérelték a beilleszkedést a „demokráciába". A másik folyamat a Kárpát-medencében élő magyarság számára volt döntő jelentőségű: a magyar területeket megszállásuk alatt tartó három „utódállam" közül kettő alkotóelemeire esett szét. Csehszlovákia békés, míg Jugoszlávia háborús megoldással tért vissza a korábbi állapotokhoz. Szlovákia kivételével, mivel a magyar Felvidék vegyes lakta területén új állam alakult, amely kínos helyzetben volt, ugyanis nehezen tarthatta jogelődjének a 2. világháború alatti németbarát szlovák államot. A délszláv területeken pedig - hosszú és véres háborúba keveredve egymással - a títói „testvériség-egy-s^" népei gyilkolták egymást. E háborúban ott volt a néhány 100 ezres kicsiny délvidéki és horvátországi magyarság, védtelenül. A Szovjetunió elnyújtott fölbomlása aztán a budapesti kormányok elé hozta az ukrajnai Kárpátalja sorsát, egy régen látott lehetőséget a magyar érdek érvényesítésére. A kommunista államhatalom megszűnése a volt szovjetcsatlós területeken helyes történelmi fordulatnak mondható, azonban az a helyzet, hogy (a nyugati minták alapján) kialakult új társadalmi és gazdasági rend rászabadította egész Közép-Európára a tőkés termelésnek azt a fajtáját, amelyet túlzás nélkül nevezhetünk rablókapitalizmusnak. Magyarországon (is) már az 1980-as évek második felében, éppen a bomló kommunista párt egyes vezetői megkezdték az úgynevezett privatizációt, ami magyarul a tulajdonviszonyok átalakítását jelenti. Kevesek hozzájutottak az állami vagyon nagy részéhez, míg az óriási többség ott állt minden vagyon és anyagi lehetőség nélkül a nagy demokrácia közepén. Azóta Magyarországon a csalás és lopás, a másik gátlástalan becsapása lett a „trendi"; minél „ügyesebben" jutsz vagyonhoz, annál inkább tisztelnek. A kommunista erkölcstelenség liberális erkölcstelenséggé vált — ez nem jó csere. Az új társadalmi és gazdasági viszonyok kialakításának volt ennél súlyosabb következménye is: a magyarság lelki lepusztítása, lepusztulása. Mindez nem véletlenül, hanem szándékosan, tudatosan történt, a kapitalizmusnak ugyanis nincs szüksége öntudatos, erős nemzeti érzéssel és bibliás erkölcsiséggel rendelkező tömegekre. Ezt a „piszkos munkát" az új világrend ideológiája/ideológusai, a liberalizmus és a szélsőradikális liberális politikusok (és pártjaik) végezték el. A magyarok megalázása rendszeres (mindennapi) volt; jól emlékszünk az 1990-es évek két liberális pártjának egyikére, amelynek országgyűlési képviselői 1990. június 4-én a kormánypárti parlamenti többség felé „egyezményes nemzetközi karjelzéseket" mutogatva, gúnyos megjegyzéseket kiabálva kivonultak az ülésteremből. Arra is emlékezünk, hogy az 1990-es évek nagyobbik liberális pártja (történelmi előképe Károlyi Mihály 1918-1919-es kormányának Országos Polgári Radikális Pártja) szabályosan üldözte a kereszténységet - az apák kommunistaként, a fiúk liberálisként tartották szitokszónak azt, hogy keresztény s magyar. Voltak azonban az akkori kormánypártokban olyan politikusok, akik kettős célból vállaltak bizonytalan politikai szerepet a „szabadon választott" képviselőházban: egyik céljuk a kommunizmus m^semmisítése, másik pedig a trianoni országhatárok megváltoztatása volt M^yarország javára.