Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században [antikvár]

Kína utóbbi több mint másfél évszázadát hatalmas társadalmi-gazdasági változások jellemezték. Ez alatt az idő alatt az ország a társadalmi-gazdasági és a tudományos-műszaki modernizáció számos útját és módját próbálta ki. A folyamat különbözött a tradicionális császári időszak reformjaitól, de eltér más fejlődő országok modernizációs útjától és megoldásaitól is. Ebben a több mint másfél évszázadban a belső és külső erők egyaránt kikövetelték, hogy a konfuciánus császári birodalmat modern nemzetállammá alakítsák át. A modernizáció folyamatát a XIX. század közepe felé a nyugati fejlett tőkés országok behatolása indította el és kényszerítette ki, előidézve a kínaiak önmagukról és a világról alkotott képének és fogalmainak a felülvizsgálatát. A kínaiak civilizációjukat felsőbbrendűnek, minden más nép kultúrája felett állónak tekintették, Kínát pedig a világ középpontjának (Kína neve kínaiul ma is Csung-kuo, „Középső Birodalom") - a felsőbbrendűség tudatából kiindulva a világ más részein élőket barbároknak, kulturálatlanoknak nézték, Kína a vele kapcsolatba kerülő államokkal nem tudott egyenrangú viszonyt elképzelni, s szomszédait alárendelt, függő helyzetben levőknek tekintette; fölénye elismertetéséhez nem riadt vissza a kényszer, a katonai erő alkalmazásától, de előnyben részesítette a békésebb eszközöket, és előszeretettel alkalmazta a „barbárokkal a barbárok ellen" módszert, vagyis az egymás elleni kijátszásukat. A kínai birodalom alapvetően agrár-bürokratikus jellegű ország volt, ennek következtében a hatalom súlypontja a belső, szárazföldi területekre esett, míg a tengerpart ehhez képest periferikus volt. A korai időkben a rivális hatalmak a tenger felől fenyegettek, ami csak növelte az idegenkedést a tengertől. Part menti hajózás és kereskedelem természetesen folyt, de távolabbi expedíciókra csak egyes, viszonylag rövid időszakokban vállalkoztak. A mongol Jüan-dinasztia (1271 - 1368) alatt Kína tengeri hatalma és kereskedelme - részeként a mongolok globális expanzióra törekvésének - egyre fontosabbá vált. A korai Ming-időszakban, 1405 és 1433 között hét nagy tengeri expedíciót indított az Indiai-óceánon át egészen Kelet-Afrika és az arab félsziget partjaiig, majd ezt követően „bezárkózott", a tengerparti területek viszonylagos fejlettségük ellenére is alárendelt szerepre voltak kárhoztatva a kontinentális Kínával szemben. (Ez annál inkább is paradox jelensége a kínai történelemnek, mivel a kínaiak fedezték fel a hajózásban létfontosságú iránytűt és a XV. századig a hajóépítésben is jeleskedtek.) A mandzsu Csing-dinasztia alatt ez a kontinentális alapú, tengerellenes felfogás csak tovább erősödött, egyes időszakokban egyenesen halálbüntetés fenyegette a tengeri utakra vállalkozókat. Ez a szemlélet meghatározta az udvar viszonyát a XVI. századtól érkező európai kereskedőkhöz is.