Franciaország története [antikvár]

E könyv szerzője az olvasók szíves engedelmével vallomással kezdi. Mikor a kollégiumba járt, nem nagyon szerette a történelmet. Untatta. És mikor később megjött a kedve hozzá, megállapított magában valamit: azt, hogy irtózott az egyvégtében egymásmellé sorakoztatott tények elbeszélésétől. Sohasem mondták meg neki, vagy legalább is csak szokványos és nem kielégítő módon mondták meg, hogy miért csináltak a népek háborúkat és forradalmakat, miért verekedtek az emberek, miért ölték egymást, miért békültek ki. A történelem összefüggéstelen drámák szövevénye volt, valami egyveleg, valami káosz, amelyben az értelem semmit sem tudott megkülönböztetni. Csakugyan igaz-e, hogy úgy kell a gyermekeket történelemre tanítani, hogy ne értsék meg, és olyan módszerrel, hogy teletömjük emlékezetüket néhány adattal és néhány eseménnyel? Ez fölöttébb kétséges. Igazán nem lehetne más módszerhez nyúlni akkor sem, ha meg akarnák ölni bennük az érdeklődést. Mindenesetre eljön a kor és hamarosan eljön, amikor az ember szükségét érzi valami vezérfonalnak, amikor felébred benne a sejtés, hogy a hajdani emberek hasonlítottak a maiakhoz és az ő cselekedeteiknek épp olyan rúgóik voltak, mint a mieinknek.