A nagy háború és az 1918-1919-es magyarországi forradalmak [antikvár]

HISTORIOGRÁFIAI BEVEZETŐ Az elmúlt közel száz évben a 20. századi magyar történelem néhány más kiélezett pillanatához hasonlóan az 1918-1919-es polgárháborús időszak is nagyon különböző, sőt szélsőségesen eltérő interpretációk tárgyává vált. Ezek közös jellemzője volt az ismert adatok ideológiailag motivált egyoldalú szelekciója, s ennek alapján egy olyan torzkép előállítása, amely illeszkedett egy-egy szociokulturális csoport értékpreferenciáihoz és a bukott vagy győztes hatalom identitáspolitikai törekvéseihez. A Horthy-rendszer ideológusainak és történetpolitikusainak tipikus megközelítése szerint, melynek kidolgozásában a történészek közül Mályusz Elemér, Szekfű Gyula és Gratz Gusztáv vállaltak oroszlánrészt, egyik forradalom mögött sem álltak tömegek; 1918 őszén és 1919 márciusában egyaránt egy önérdekei által vezérelt törpe minoritás ragadta magához a hatalmat, kihasználva a háború utáni zavaros helyzetet, a társadalom szervezetlenségét és az államhatalom gyengeségét. 1918 őszén - írja Mályusz A vörös emigrációban - „obskurus újságírók, harcteret kerülő kalandorok, pártnélküli vezérek törtek előre. A dolgozók és a katonák milliói közül senki sem rokonszenvezett velük, nem állottak mögöttük tömegek; ezek ösztönszerűleg idegenkedtek tőlük."' Ezért aztán - folytatta a gondolatmenetet Szekfű Gyula előbb az 1920-as Három nemzedékben, majd az 1930-as évek közepén készült Rövid magyar történetben - az októbristák „állandó félelemben éltek, hogy ellenforradalom történik, s ezt erélyes rendszabályokkal akarták megelőzni". A prevenció „fegyveres erejét a mobbal megszaporodott régi szocialisták szolgáltatták, ezek utcai tüntetésekkel terrorizálták a népet ' Mályusz Elemér: A vörös emigráció. Máriabesnyő-Gödöllő, 2006, Attraktor, 5-6. - Az an-nalc idején németül és angolul is kiadott munka először a Napkelet című folyóirat 1931-es számaiban jelent meg folytatásban. ^ Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606-1939. Budapest, 2002, Osiris, 501.