A magyar katona vitézségének ezer éve I-II. [antikvár]

Amikor «A magyar katona vitézségének ezer éve» című művünk megírását elhatároztuk, Zrínyi Miklósnak, a hadvezérnek és költőnek, hadtudományi műveihez írt előszava irányított és lelkesített bennünket. Azt írja ez a páratlan magyar katona, hogy «Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjait és azok nagy lelkeinek umbrái, az kik egyik világ szegletirül az másikra vitézséggel a magyaroknak, és egyik tengertűl a másikig sok száz esztendeit csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hadnak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen szeretője vagyok az ő dicsőségeknek, hogy én elmulassam az ő intéseket, kiket nem csak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még étszakabeli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: ne alugyál, ne keresd a gyönyörűséget; látod e romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk: kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságot, ne szánd véredet, ne szánd életedet!» Mi, e könyvnek katona-írói, végigböngésztük a magyarok vitézségétől tündöklő hadtörténelmünk dicső tetteit és azokon megbátorodtunk és munkánkat, hogy ismét Zrínyi szavaival éljünk, elsősorban is a «ti dicsőséges árnyékotoknak és tisztességgel temetett csontjaitoknak dedicáljuk!»