Erdőelve meséi [antikvár]

ERDŐELVE MESÉI Callmeyer Ferenc képeivel, rajzaival mintegy felszabadította az anyagból a táj lelkét. Élnek, lélegzenek a kövek, a sziklák, a templomok, az iskolák és otthonok - feltámadnak, és képzeletünkkel benépesülnek a hajdanvolt várak. Él és a költők nyelvével beszél, üzen a magára hagyott, gyönyörűséges vidék, s benne testvéreink szólnak; nem panaszkodnak, nem könyörögnek, mert van méltóságuk, 2004. december 5-én nem őket, saját magukat alázták meg, akik - sovány kenyérkéjüket féltve - demagóg rémisztgetések nyomán képesek voltak a nem-re. A szív és az értelem csődöt mondott, a nemzet összetartó szelleme a szélekre költözött. A sebeket - azóta is - folyamatosan gyógyítani kell. A felelős ember teszi a tisztét; kedves barátunk, a jó ügyek pártfogója, Callmeyer Ferenc tudja ezt A képzőművészet eszközeivel megragadja és őrzi a szépséget; az értéket a jövő gondjára bízza. A réges-régi név: Erdőelve zengzetes, ízes hangzásával önmagában is érvényes üzenet. „Akinek füle van, hallja."Az erdőnek van elve. Az erdő ereje a fák sokasága és sűrűsége. Nem hagyhatjuk kiritkítani, a csemetéket tőből kiszakítani. A fák egymás mellett, egyenesen nőnek. Koronájuk az eget célozza, de gyökereiket mélyen az anyaföldbe eresztik. Szívósak, a törzseknek tartásuk van. Ha ártó, vagy csak nemtörődöm kezek letördelik az ágakat, új tavaszon új hajtások támadnak. Az erdőt nem lehet megölni- hacsak föl nem perzselik lángszóróval, le nem tarolják láncfűrésszel De az erdő és minden lakója - védekezik. A házak kéményei füstölnek 1 kemény télben. Ábel füstje ez, fölfele száll, és az Isten irgalmasan fogadja. Ez a könyv a remény könyve.