Távoli szigetek atlasza [antikvár]

ATLASZOKKAL nőttem fel. Atlaszgyerekként természetesen sohasem jártam külföldön. Az osztályomban egy kislány Helsinkiben született. Ez állt a gyerekigazolványában is, a tény mégis meghaladta a képzelőerőmet. H-e-l-s-i-n-k-i - ez a nyolc betű olyan lett számomra, mint egy kulcs, amely egy másik világba vezet, s még ma is úgy van, hogy leplezetlen csodálattal nézem, s nemritkán egyszerűen felvágósnak tartom azokat a németeket, akik például Nairobiban vagy Los Angelesben születtek. Ezzel az erővel azt is mondhatnák, Atlantiszról, Thule szigetéről vagy éppen Eldorádóból érkeztek. Persze tudom, Nairobi és Los Angeles tényleg létezik. Hiszen ezeket a városokat a térképeken is jelölik. Ám a tény, hogy vannak, akik ténylegesen jártak ott, mi több: ott jöttek a világra, változatlanul felfoghatatlan marad a számomra. VALÓSZÍNŰLEG AZÉRT SZERETTEM annyira az atlaszokat, mert vonalaik, színeik és a bennük feltüntetett nevek pótolták számomra a valódi helyeket, melyekre ellátogatni amúgy sem volt esélyem. És ez így maradt akkor is, amikor minden megváltozott, kinyílt a világ, az ország pedig, ahol születtem, megrajzolt és valóságos határaival együtt eltűnt a térképről. Addigra már megszoktam az atlaszon tett utazásokat, ujjaim könnyedén siklottak lapjai felett, távoli világokat hódítottam meg a szülők nappalijában, suttogva ismételgettem magamban az idegenül hangzó neveket.