Az univerzum embere [antikvár]

1. AZ ESZEVESZETT PÓK Egy szép szeptemberi reggelen - mint Jörgensen írja egyik mély értelmű példabeszédében - a levegő telve volt lengén úszó, finom pókhálószálakkal. Az egyik fonál fennakadt egy magas fa tetején s az apró légi utas, egy kis pók, átlépett fehér hajócskájából a lomb szilárdabb talajára. Azonnal új fonalat bocsátott ki magából, végét hozzáerősítette a fa csúcsához s azután a hosszú szálon leereszkedett egészen a fa tövéig. Ott terebélyes bokorra akadt s rögtön munkába is fogott: hálót kezdett szőni. A hosszú szálhoz, amelyen lejött, hozzákötötte a háló felső csücskét, a többi sarkát pedig a bokor ágaihoz erősítette. Nagyszerű háló lett a munka eredménye, kitűnően ment vele a légyfogás. Hanem pár nap múlva már nem tartotta elég nagynak a hálót s kezdte minden irányban nagyobbítani. Hála a fölfelé vezető erős szálnak, ez is jól sikerült. Mikor az őszi hajnalok csillogó harmatgyöngyei elborították a nagy hálót, olyan volt az, mintha gyönggyel átszőtt fátyol csillogna a bágyadt napsugárban. A pók büszke is volt művére. Napról-napra jobban hízott. Pocakot eresztett. Talán már el sem hitte volna, mily rongyosan, kiéhezve érkezett ősz elején a fának tetejére... Egy reggel azonban nagyon rossz kedvvel ébredt fel. Amúgy is ködös idő volt, légynek se híre, se hamva,- mit csináljon ilyen szörnyen unalmas őszi napon? „Legalább egy kis körutat teszek a hálóban, gondolta végre; megnézem, nincs-e valahol javítani való rajta?" Végig is vizsgált minden fonalat, hogy jól van-e megerősítve. Hibát ugyan sehol sem talált, de kiállhatatlan rossz kedve azért egyre fokozódott.