Vízivad [antikvár]

Előszó Első alkalom, hogy a hazai vadgazdálkodás szakirodalma a vízimadarakkal önálló kötetben foglalkozik. Aggasztó jelenségek szorgalmazták e sokáig csak a természet ajándékának tekintett állatcsoport bemutatását, mert az utóbbi fél évszázadban válságos helyzetbe került az európai és ázsiai vízivadállomány. A civilizációs térfoglalás e néhány évtizedben mélyrehatóbb változásokat hozott, mint az emberiség egész megelőző történetében együttvéve, és az igényes madárfajok egyre jobban sínylik átalakuló környezetük káros hatásait. Az általánosan leromlott viszonyok feljavítása rendkívül nehéz feladat, mert a vízimadár több ezer kilométeres utakat repül át őszi—tavaszi vonuláskor, így hát vizsgálata — gondozása is csak hasonló távlatokban lehet eredményes. Az év különböző szakaiban más-más területen tartózkodó vadat ugyanilyen megokolásból egyetlen ország sem tekintheti sajátjának. Közösen kell megállapítanunk mindenkori hasznosításának mértékét, és viselni az érte hozott áldozatokat is! Ez a felismerés hozta létre azt a számos nemzetközi munkaközösséget, amelyek manapság a természetvédők-vadbiológusok és madártani szakemberek világrészekre kiterjedő összefogásával igyekeznek megoldani a vízimadárvédelem közérdekű kérdéseit. Az európai országok 1968 szeptemberében Leningrádban tartott konferenciája dolgozta ki a vízivadkutatás és gyakorlati védelem hazánk által is elfogadott munkatervét, amelynek a széles körű szakmai tájékoztatás az egyik alapvető feltétele. Ilyen előzmények érlelték meg e könyv gondolatát. Bár korlátozott terjedelme csak vázlatos áttekintésre nyújt lehetőséget, de talán ez is elegendő egy olyan szemlélet népszerűsítéséhez, amely a vad szeretetére ösztönöz, és alapgondolata a korunk adottságaihoz alkalmazkodó természetvédelem. Hálás feladat e nehéz sorsú állatcsoport felkarolása, hiszen ma-