Bővebb ismertető
Az emberi közösségek nagyon régóta emlékeznek életük fontos eseményeire, s ez az emlékezés nemzedékről nemzedékre hagyományozódik és gazdagodik. A hagyomány, a megőrzött történetek, a közös múlt tudata alakította ki az összetartozás érzését, a közös összefogást. Ez adta a jelen magyarázatát, a jövővel kapcsolatos következtetéseket és törekvéseket is.
Az osztálytársadalom, szervezeteinek és intézményeinek kialakulásával, az írásbeliség terjedésével nemcsak a történelmi hagyománytudat gazdagodott, hanem annak társadalmi szerepe is megnőtt. A hatalmon levők megszervezték és intézményesítették a felhalmozódott és a társadalom életében nélkülözhetetlen kulturális értékek megőrzését és átadását a felnövő nemzedékek számára. Ezen belül gondoskodtak arról is, hogy a történeti hagyományban rejlő nevelési lehetőséget elsősorban a fennálló társadalmi rend és törekvései igazolására hasznosítsák. Az uralkodó ideológiai és politikai szempontok szerint válogatott és tendenciózusan előadott régi történetek mondanivalója tanulságul, szereplői tettekkel és jellemükkel példaként szolgáltak az adott társadalmi-politikai-világnézeti-erkölcsi rend erősítése érdekében. A történetek ilyen ideológiai és politikai célzatosságában természetesen gyakran tükröződtek a társadalmon, az uralkodó osztályon belüli ellentmondások és a hatalomért folytatott küzdelem ellentétes törekvései is. Gondoljunk pl. az antik görög nevelésre, vagy a polgári pedagógia és iskolarendszer különféle irányzataira. A történelemtanításban azonban - mint általában a nevelésben - közös az, hogy benne mindig valamilyen társadalmi meghatározottság, érdek és irányultság érvényesült. S ez az alapja mindenféle nyíltan megfogalmazott vagy burkoltabb, esetleg ki sem mondott nevelési célkitűzésnek.