Versek [antikvár]

"Másokból költő lett" - írta Szentimrei Jenő 1935-ben egyik keserű hangú verse fölé. A keserves, lélekszikkasztó, mindennapos újságírói és szerkesztői robot váltotta ki Szentimreiből ezt a lemondó vallomást. Szentimrei, az igényes kritikus ezúttal túl szigorú volt Szentimreihez, a ritkán megszólaló költőhöz. Igaz, hogy tevékenységének fő területe mindig a közélet, a publicisztika, a szerkesztés és mindenekelőtt a fáradhatatlan irodalomszervezői munka volt. Idejének és energiájának jó részét ez emésztette fel. Szentimrei Jenő erőforrásai azonban voltak olyan gazdagok, hogy tellett belőlük a költészet dinamójának táplálására is. Költői életműve, amely szervesen összeforrott tevékenységének más területeivel, figyelemre méltó művészi dokumentuma a kornak, amelyben született, meggyőző kifejeződése szentimrei sokoldalú tehetségének, haladó világnézetének, és - legkiemelkedőbb darabjaival - jelzi a mostoha körülmények között maradéktalanul be nem váltható ígéretet. Paradox módon Szentimrei Jenő költészete akkor kezdett jelentőssé válni, amikor végérvényesen az irodalmi munka más ágainak szentelte magát. A század második évtizedének végén, a harmadik évtized elején bontakozott ki Szentimrei áldozatos, lelkes, szívós irodalomszervezői, publicisztikai, újságírói munkássága.