Tű hegyén [antikvár]

Rámkomorulnak szegények, mert jobb a ruhám s a színe szép még, tán gyűlölnek is, mert nem vicsorog ki hangjaival bendőmből az éhség. Szemükre húzzák a szürke sipkát, de sötét fényeik alóla kitüzelnek: te úr vagy, de nálam a viskó kövein kényért üvölt a gyermek. Asszonyom foszlott, mint rongy ruhája, gálája is nagyságák régi rongya, magamnak lám, az állam is borostás, így tép az élet üszke, gondja; ökölbe rándul hát az izmom, szeretnék az arcodba belevágni, kiömlő véreden keresztül nagy kérdéseimbe belelátni. Igy füstölögnek a szegények, sötét szemük vizsgálva méreget s én szólnék: testvéretek vagyok én is, a ti kínotok s a ti véretek; adjátok ide szemetek feketéjét, hadd békítsem fiatalosra, adjátok ide szívetek fekélyét, kicsókolom majd újra pirosra.