Száz szerelmes szonett [antikvár]

Védőborító szélei enyhén szakadozottak. Egy-két lap alsó sarkán elszíneződés.
„Lelkem ​szeretett asszonya. Nem kis szenvedésembe került megirni e jobb hiján szonettnek nevezett verseket, fölöttébb elkinoztak és meggyötörtek, de a boldogság, hogy neked ajánlhatom őket, hatalmasabb a nagy mezőknél. Mikor nekifogtam, jól tudtam, hogy választékosság vagy tetszetősség okából minden korok költői rímekkel szokták ellátni a versek egyik oldalát, rímekkel, amik úgy zengnek, mint az ezüst, a kristály vagy az ágyúdörgés. És, mélységes alázatomban, fából faragtam ki e szonetteket, a tiszta és fénytelen anyag hangját kölcsönöztem nekik, így kell hát füledhez jutniuk. Mig az erdőket és fövenypartokat, elveszett tavak és hamvukba holt tájak vidékét jártuk te meg én, sok tiszta rönköt, szétszórt fadarabot találtunk, amit a vizfolyás vagy fergeteg sodort utunkba. Ebből a leggyöngédebb anyagból faragtam fejsze, fürész, tollkés segitségével a szerelemnek e fa-alkotmányait, ebből épitettem a tizennégy deszkából ácsolt kis házakat, hogy bennük lakjanak szemeid, melyeket imádok és énekbe foglalok. Ime hát itt vannak szerelmem érvei, s most átnyújtom neked ezt a százat, ezeket a fából faragott szonetteket, melyek csak neked köszönik, hogy élnek.”