Bővebb ismertető
Részlet:
VÉGSŐ KÍVÁNSÁG
Andinak
Lehunyom a szemem, s emlékezem: érzem régmúk idők bús illatát, őszi ködök hívnak a mély csendben, s hallom, hogy felsírnak újra a fák.
Éjjel csillagok zuhannak árván, a hold elbújt megint, az ég fémzöld. Bálványok nevetnek; testük márvány, fejük arany, tekintetük kék gyöngy.
A pusztulás angyala vigasztal. Sápadtan arcunkat nézi a nap, különös és kegyetlen a hajnal. Körülöttünk végtelen sivatag.
Mondd, ki virraszt a haldokló mellett, s mielőtt a földre hull, ki menti meg a sárga levelet, ha te nem?
Csak te maradj meg nekem, légy első és utolsó szerelem, várj, ahogy senki nem várt, légy, aki legyőzi a hálák!
Lehunyom a szemem, s rád gondolok: itt vagy, a sok szín most rólad mesél, tört fényű szavak közt most a vágy zokog, akár büszke télben a szőke szél.
Nincs, ki boldogan tavaszt kiáltson, még hosszú az út túl az álmokon, fáradtan Csodaországot járom egy élettelen nyári alkonyon.