Semmi meglepő vagy fontos [antikvár]

Akar Gyűlölt színű függönyt húz be, csipeszek pattannak, hullnak, vicsorgó cikcakkjaikban zöld cafatok: műszál és vas ránk nem tartozó küzdelme. Parkettát mos, önpusztító, egyenletes szenvedéllyel, mindig ő győz, mindig egy-két hétre, hogyne tudná, hol tart és miben. Mint aki szűzhót bámul, szempontjával egy és menthetetlen: lépni csak el. Míg munkája ragyog, szárad, sétálunk: mit nézzen rajta. És ugyanígy a ruhákat, edényeket, fogait és egyszeri, páratlan testét. Nincs kivétel. De kezével mintha súlytalan korlátot is markolna közben, szűken, de sosem puszta ökölbe szorítva; csak rádől, mintha egyre valami tisztábbat húzna a világra, persze, kínnal és szorongva, mégis, meg se állva, érdemes-e.