Petőfi Sándor válogatott versei [antikvár]

Részlet: •m' i :il A hűtelenhez Eskü szegte lányka! emlékezzél Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél," így, imádva téged, kértelek, „Légy kegyelmes énerántam s szíved Add nekem, ki csak tenéked hived Voltam, és leszek, míg létezek!" Akkoron kérő keblemre dűlve, S a szereim tüzétől fölhevülve Ezt rebegték csalfa ajkaid: „Hő szivem tiéd csak, drága lélek! Esküszöm, hogy csak tenéked élek, Szűnjenek könyűid, bánátid." Én ezáltal istenűlve lettem, És keserves sorsom elfeledtem, Emma! gyönge karjaid között. Édenek nyilának énelőttem, Nem borúltak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött. 8 Am de mily rövid volt boldogságom, Mily korán eltűne mennyországom, Én ah nem gondoltam volna azt! Estem Édenből nagy pusztaságra, És juték keserves árvaságra, Marja a bú szívem, és hervaszt. Hő imádód s kedvelőd elhagytad, Szívedet te ismét másnak adtad, Engem elfeledve, csalfa lény! Jól van! én lemondok mindenről már, Engemet kietlen puszta hely vár Éjszak hó födözte bús ölén.