Nyugtalanság völgye [antikvár]

Egyszerü megint a versem - de mi ez a fáradt egyszerüség? Nem fiatal madár szárnyverésének egyszerüsége, nem fiatal szív dobogásának egyszerüsége már - hanem bágyadtan primitív mint öregek gyermekes mozdulata - mert nincsen gyönyörüség számomra már, csak a kevésben - mert elborított a Sok, rámszakadt hirtelen, mint elbüvölt várban titkos befolyás zápora százfelől - s megbénitott az idegen varázs hálója - mert idegen nekem a gonosz városok levegője amelyben éle, és mint gonosz erdőben farkasok tünnek elém az arcok az utcán, és rémit az élet ezer zaja, mint egy betegség - mert minden zaj tályog és csúf nyavalya a Csöndnek testén - mind legalább, mely nemcsak egyforma mintát susog s zenél bele a Csönd szövetébe - mind legalább, mely nem annyira egy a Csönddel mint tücskök zaja őszi este - mint záporok verések nyugodt és lágy földeken - vagy a hab ha zajog tengerek messze síkjain - szél ha zúg - csillag ha megy titkos zenével az égi pályán - ó ha lankatag énekemet ilyen egyszerüségre hangolhatnám, hogy, ha egy drága barát meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat hall-e, vagy a saját szivét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet?!