Minimál [antikvár]

Meddig csupaszítható a költészet? Mi az a legkevesebb, ami által a költészet nyelve még érvényesen működtethető? Lecsupaszítható a haikuig, amely játékos bár, mégis szigorú; a pimasz, nyalka epigrammáig; a posztmodern, Tandori-féle nyelvfilozófiai töredékig; esetleg arra a versminimumra, amelyen a legfiatalabb generációk szólalnak meg előszeretettel: a kortárs magyar irodalomban már természetes eljárás a szélsőséges csupaszítás, elég csak Krusovszky Dénes egyes verseire (mint pl. a Nyelvem helyén című, amely így szól: "Száraz kavicsok forognak."), vagy Lanczkor Gábor olykor provokatív alkotásaira (a legextrémebb az Andy Warhol: Nagy villamosszék című, amely mindössze két szóból áll: "Egy szék.") gondolnunk. Aki legalább nagy vonalaiban ismeri Balázs F. Attila eddigi munkásságát, meglepetésként érheti, hogy a szerző egy olyan megszólalási formával kísérletezik legújabb kötetében, amelyet a magyar irodalomban a posztmodern paradigmaválás honosított meg. Balázs F. ugyanis egy meglehetősen konzervatív alapállásból fordult a minimalista kísérletezés felé; még akkor is konzervatívnak mondhatjuk, ha korábbi művei által sokban a lázadó beat-nemzedék irodalmához köthető.