Minden messze közeljő egyszer [antikvár]

Kedves Olvasó! Negyvenöt évvel a második világháború után, és tíz évvel az ezredforduló elStt járunk, egy vajúdó világban, ahol a föld egyik fele már lerázta a rabigát. tíröknek hirdetett rendszerek dőlnek össze máról holnapra, és igyekeznek visszatérni a civilizált világba. Ebben a világméretű küzdelemben a mi maroknyi népünk az élen jár, annak ellenére, hogy az elmúlt 45 évben nem születtek Széchenyik, Kossuthok és Deák Ferencek . Ez nem véletlen. Ahhoz, hogy ilyen emberek szülessenek, vagy ilyenné váljanak, izzó hazaszeretet, ideál, cél ás szabadság szükségeltetik. És még valami: a hit. Istenben és az emberekben. Mert aki ezen az alapon áll, az rosszat nem akar embertársainak. Nem tesz különbséget sem vagyoni állapotuk, sem bőrük színe, sem vallási hovatartozásuk, sem eltérő véleményük alapján. S még mindig kell valami: a személyes példamutatás. Széchenyi István a Hitel, Világ ,Stádium című könyveinél /nem tagadva ezek értékét/ sokkal többet tett, mikor a Magyar Tudományos Akadémia létesítésére felajánlotta egy évi jövedelmét. Az elmúlt 40 évben, a törvénytelenség állapotában olyan életformát kényszerítettek ránk, ami idegen volt mindnyájunk számára, de a parasztságot létalapjaiban rendítette meg. Nem részletezem, előttem már sokan megtették, sokan írtak róla. Talán csak azt tenném hozzá, hogy ennek az átrendeződésnek a legnagyobb vesztesei a parasztok voltak. Megszűntek létezni. Hiszen a régi értelemben vett megmaradt paraszti gazdaságok számát már csak ezrelékben lehet kifejezni. Dehát hova lettek ezek a parasztok? Egy részüket elüldözték, másik részük