Mégismarionett [antikvár]

Az idő ismeri a lehetetlent, de nem mutatja meg mindenkinek. Majd bolond lenne. Éppen elég kiválasztottjaival elboldogulnia, Néha virágzó cseresznyefának hívja őket, olykor batyujukkal a hátukon menekülőknek. Megnevezi: Haza. Megnevezi: üldözöttek. Néha azt mondja: bolond, bántani nem engedem. Költők szegények. Évezredes barlangokba néznek, mindig új napot használva elemlámpának, ahányszor akarják, annyiszor lépnek ugyanabba a folyóba. Levegőben kapják el a halat, mint a kormoránok, és mindig találnak tiszta falat az imádságnak és az éneknek. Ők, akik a költészetből kapják az önkívületet, a drogoktól a józanságot. A Marionett Motelt is el kell hagyni egyszer, és eltűnnek a Maori-szigetek. A kiónozott arcért is jönnek, mindet akarják, az igazit, a hamisat, a maszkot. Az újszülöttet és a félig már rohadtat. Nincs annyi és olyan rabszolga, annyi és olyan szép agyhalott, ami elég lenne nekik. A költő mosolyog, mert ő az idő kiválasztottja. Szabadság, szerelem. Mondja új nyelvén, amit még nem ért senki. Szabadság, szerelem A többit vihetitek. Tóth Erzsébet