Magyar versek [antikvár]

Egy ötvenhatos végső búcsúja a gyerek- és ifjúkortól - rímek, szégyenszemre - Kikötve mind örökre a hinták. A be- s kijárat között áporodott huzat. Beleszáradtak büntetésből leírt nevünkbe a tinták. Új garnitúra nincs, csak új garnitúrahuzat. Népi költő írná: elbitangolt a hintaló. Pedig csak (el se égett) a padláson kacat. Első (és utolsó) szerelmünk hírhedett hímfaló. Lesz ő is, mint májusi lufink, ráncos cafat. Jövőnk, ha volt, apáink, ha voltak, elitták. Ha nem építették, rend szerint a rendszert szidták. És üvöltözték (otthon), hogy ezt is, azt is: értünk. Nem kérdezte senki, hogy ebből a ránktelepedő, őrző-védő seggből egy nyalást is, hol, mikor, kitől kértünk?!