Bővebb ismertető
Alsó lapél enyhén hullámos.
Poós tekintete egy régész óvatosságával tárja fel az „idomított terület” elfelejtett-eltemetett formái – „mindazt, ami /töredék, véletlen” –, mindent, „ami a vértelen / messzeségben rohad, de menthető”. Miért van szükség erre a mentésre? Azért, válaszol Poós, mert „viharként keringenek a napjaink / és éjjeleink, mint azok a slágerek, / melyek az istennek se / akarnak kimenni a fejünkből” (Vihar). Az „idomított terület”: a „szubsztanciális” én, amelynek horizontálisan (a jelenlét irányába) és vertikálisan (a jelenvoltság irányába) is „kiterjedése” van. A versek tétje: birtokba venni (gyarmatosítani) ezt a „tájat”, (ki)jelölni a határokat, ahol – mint arra a költő utal a Határok című versben – már „nincsenek területi viták.” Poós a „véletlen megváltójaként” jár-kel a megnyíló „tájon” és mindent összegyűjt, amit megmenthetőnek (identifikálhatónak) lát. Az egybegyűjtés helye: a vers. Eszköze: a figyelem. „Úgy járok az emberek között, mint a jövendő eszközei között.” – olvassuk a Viharban. De Poós figyelme „a jövendő eszközei között” is önmagára irányul. A feladat egyértelmű: feltárni a személyes időnek azokat a metszeteit, amelyek ismeretlenek (nem reflektáltak) számára. Az „idomított terület” ezért az időnek is a metaforája; a megélt időnek, amelyet a gyarmatosító én újra és újra jelenlevővé tesz – jelenné szelídít. Poós úgy mozog az idő különböző rétegeit egymásra torlaszoló idő-tájon, akár egy feljegyzéseket készítő utazó. De a feljegyzések nem a tájról készülnek, hanem az utazóról. A tét: annak a „lenge pont”-nak a rekonstrukciója, ahonnan a költő a „tájat” figyeli. Pólik József