Homlokczélpontfutam [antikvár]

A lélek belső terében - Ajánló sorok Ács Jenő verseihez - Ács Jenőt vagy négy évtizede ismerem, valameny-nyire figyelemmel kísérhettem költői útjának menetirányát, ennek változásait is. Valamikor elsőrendűen érdekelte őt a társadalmi és történelmi létezés, az, hogy az ember miként helyezkedik el ebben a társadalmi és történelmi létben, miként próbál megküzdeni az erőszak és a bűn nagy kihívásaival. A bűn most is jelen van verseiben, de most már nem mint a történelmi ember produktuma, amely mint ilyen, talán legyőzhető, hanem mint megkerülhetetlen princípium: mint az emberi létezésnek és bizonyára magának a létezésnek a lényegi velejárója. Ahol létezés van, ott van a bűn, és persze nem mindig van ott a büntetés. Azért beszélek így erről, mert Ács Jenő újabb költeményeinek gondolati horizontján az emberi egzisztencia, általában az egzisztencia csupasz tapasztalata kapott uralkodó szerepet. A létezés aligha felfedhető titkaival viaskodik, mondhatnám, magával Istennel küzd meg, miként a próféták és a misztikusok. A bűn ennyiben a lét velejárója, ahogy a halál is a létezés könyörtelen velejárója, amely eleve megrontja annak eredendő örömét, azt az örömöt, amelyet a költészet mindig is átélt és kifejezett. Mintha a lét csak halált létzene című versét idézem, először az első szakaszt: „A bűn-lüktetés színe, meg-szentelődött, / a gyász mozgása, fájón-egyszerű; / a vég, tárgytalan, s úgy igéződött, / léte biztos, és édes szellemű." Majd a harmadikat: „Hátrál a szép, virágzón, sebzetten, /hazátlan hajlék a szem, könny-zene: / s úgy omlanak szét, iker-feledten, / mintha a lét, csak halált létzene/' Az élet és a halál képzetei szorosan összetartoznak itt.