Gyalogbeszéd [antikvár]

A megszólalás ereje. A versíráshoz kell egy kis elengedettség, kicsit felejtsük el, hogy vers készül, és ebben az elengedettségben kell nagyon erősen a versre koncentrálni. Az elengedettség-dolgot Erdély Miklóstól vettem, ő írta le mindezt nagyon pontosan, a Metánban vagy a Mondolatban, utána lehet nézni. A tét, mennyire vagyunk képesek nem odafigyelni arra, hogy most nagyon is odafigyelünk. A vers, a megszólalás ereje ettől függ. Hogy elengedettségünkkel mennyire természetesen és milyen mélyről tudjuk felszínre hozni azt, ami felszínre akarna jönni. Médiummá válunk az alkotás legjobb pillanataiban, közvetítünk valamit valahonnan valahova, és közben a valaminek mi magunk is részei leszünk, mert olyasvalamit adunk tovább, amit csak mi közvetíthetünk, senki más. Az elengedettség és a koncentráció sajátos egyvelege ajándék, amit megvásárolni nem, csak megkapni lehet, illetve önismerettel eljuthatunk arra a pontra, ahol van esélyünk az ajándék átvételére. Boldogh Dezső a Gyalogbeszédben ráérzett erre az állapotra. Monológjai a szakrális állapot elérését tűzik ki célul. Eljutni arra a tudati szintre, ahol esélyünk van arra, hogy rövidebb-hosszabb időre igazi médiummá legyünk. Médium art az, amit Boldogh művel, és most a megfejthetetlen és a megfejthetetlen közötti közvetítő szerepre gondolok. Arra, ami csak keveseknek jut osztályrészül. Önkívületi állapot: valahonnan mélyről, nagy erővel jönnek felszínre az olyan sorok, hogy „a metróból tolongva tarka népek / százlábúakként iramlanak / és mint menekülttáborra ha a csönd leszáll / villamos-lámpák hosszú árnyainál / hallgattam mit susognak a lakótelep-falak", meg az olyanok, hogy „a padokon részegek feküdtek/ mert vad álmokra gyűlt bennük a holdkór", meg az olyanok, hogy „hallgatom fáradt hablatyát a mélynek". Éppen ezért, bár „mindannyian másomféle ürgék" vagyunk ott, hol „országnyi lapály ömlő versek árja", nyugodt szívvel mondom, hogy Boldogh Dezső kötetének megszületése fontos pillanat lehet az újabb magyar irodalom történetében.