Földünk fiaiért fáj [antikvár]

1994 nyarán, Nyugat-Európa ékszerdobozában járva, megnézettek velem és családommal egy videofilmet, mely Kamerunról szólt. Azóta az emlékek fel-feltolulnak. Szinte minden nap látom a tájat, a házakat, az emberi közösségnek alig tartható falvakat. Fülembe cseng narrátorunk egy-két kifejezése is, aki családjával együtt csaknem másfél évtizedet töltött a közép-afrikai országban mint „misszionárius". Az ő hangján keresztül Svájcból is hallom Kamerunt. Az ügyesen álcázott híradófelvételek vagy egzotikus filmek nem adhatják vissza e világ siralmát,-így a mi sírásunkat sem válthatják ki. A sírás ideje néhány hónappal ezután számomra is beköszöntött. Addig ismeretlen fájdalmakkal kórházakba kerültem. Több hónapig tartózkodtam szemben a meszelt falakkal. Mennyire más képet nyújtott így a világ! Mennyire más a függőlegesen mozgó élet látványa vízszintes testhelyzetből! Ismét eszembe jutott Kamerun, méghozzá minden nap. Oserdeivel, a hajnali állatlesekkel, a déli verőfény gyapotkeresésével, az afrikai vásárok hangulatával, de az őserdei kórház emlékeivel is. Szegényes volt ez a kórház és elesettek a betegek. A fájdalomtól eltorzult arcok, a megnyitott testből kidudorodó rákos daganatok, a pusztulás ellen felvonuló orvosi eszközök egy-egy látványdarabja kitörölhetetlenül maradt meg bennem. Annyira beterítették gondolataimat a képek, hogy csakhamar Kamerunban éreztem magamat, és nemcsak a jelenben, hanem a múltból kiinduló teljes világidőben. Ekkor lett számomra végérvényesen kameruni puszta az egész föld, történelmével együtt. A kórházi ágyon feküdve, vers-ihletek jöttek. Két hét alatt ellenállhatatlanul tört föl a fájdalom különböző szó-áradásokban. Nem lehetett lefojtani, mint Afrika szenvedését sem, ha kiömölni engednék. Egyre erősebben hatolt szívembe az érzés, hogy mindannyian afrikai sötétségben születtünk és nevelkedtünk föl, itt talált ránk egy folyton kereső, igaz fénysugár. Hogy a megátkozott Kám fiai közül a legsúlyosabb élettelenségtől az életre segítsen.