Embert keresek [antikvár]

RÁTZ FERENC lírai univerzumát az a teremtő költői szorongás hatja át és élteti, ami csak a legérzékenyebb húrozatú lelkek jellemzője. Szívében Diogenész lámpásának fénye ég, hagyományos csapásokon haladó lírája állandó keresés. „Ájtatos rendben csavargó pogány" - írja kifejezően önmagáról, altér egojáról, az emberről. Ilyenkor újra és újra rádöbbenünk arra, hogy a gyönyörűen felépített ontológiai rendszereknek mindig is lehet poétái újrafogalmazása. Rátz Ferenc jelen kötetébe gyűjtött versei az 50-es évektől datálódnak, tehát nemcsak lélektani, hanem szociológiai tükrök is egyben. Hitelesek, hiszen szerzőjük talán a legnehezebbet választotta: énlírát művel, lapidáris, visszafogott hangon, nem pózol váteszként, nem törekszik meghökkentő avantgard bravúrokra, annál inkább üzeneteinek tisztaságára, a morális dimenzió mélységeinek átélésére a szerelemben, a szeretetben, a társadalmi lét minden viszonylatában.