Bölcs Salamon siratása [antikvár]

Nil Én Mohó és önző én sohase voltam. Muló örömet, kis futó gyönyört Tépni az uton én le nem hajoltam. Az utam büszke volt és egyenes! Hogy szivem hulló vére pergett rája: Én nem mutattam és más meg se látta. Lágy, rózsaujju, bársonyos kezem Az életharcban edződött keményre S ha sujtoló ökölként emelem: Magamat akkor se védem véle. Engem bánthat a sok embervarangy, Mérges tajtékot köphet gyászruhámra, Én sohse nézek le az utcasárba! Erős, suhogó, fehér szárnyaim Ragyogó ívben visznek a magasba, S a lelkem fényes, finom álmain Emberszivek tisztulnak csillagosra. Én: én vagyok - és hozzám el nem ér Kis mocskos párák irigy röheje. Elválaszt tőlük egy egész világ: A lelkem bátor, gőgös ereje. De szivem mélyén néha bősz utálat, titánerejü gyilkos gyűlölet Rőt lánggal égő, vad bosszúvágy támad: Ha őket bántják, akik enyémek. Harmatos, gyöngéd kis virágaim S a villámverte, drága, ócska fészket Ó, akkor vérig marja lelkemet