A csodaszarvas nyomában [antikvár]

Örömmel teszek eleget Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igazgatója megtisztelő felkérésének, hogy az először 1996-ban megjelent angol nyelvű magyar költészeti antológiának szerkesszem meg a magyar párját. Nagy felelősséget érzek ezért a magamra vállalt munkáért, hiszen 1956 óta Amerikában élek, kenyeremet angolul keresem mint általános nyelvész. Létezik egy nyelvészeti körökben jól ismert szabály, mely szerint a kivándorló csoportok jobban megőrzik egy adott nyelv régiségeit, mint az otthon maradottak. (Ez történt az Amerikába került angolokkal a XVII. és a XVIII. században.) Magyar és angol nyelvű irodalmi tevékenységem ismeretében, talán ez a tény ösztönözhette Kiss Gábort, amikor egy amerikai magyarhoz fordult a kézenfekvő számtalan hazai kiválóság helyett. Az emigrációs életforma a magyar versekre való állandó emlékezést, a versek magunkban való mondogatását, valamint magát az írást így egyféle nyelvmegtartó erővé tette sokunkban, akik nyugaton lettünk magyar írókká, költőkké. Ilyen méretű vállalkozást egy személy magában nem tudhat elvégezni. Ezúton szeretném kinyilvánítani köszönetemet Szennay Ilona költőnőnek (aki magánszemélyi mivoltában mint dr. Spannraft Marcellina maga is ismert nyelvész kolléga és szerkesztő) az életrajzok jó részének elkészítéséért, valamint a válogatás szempontjainak hazai szemmel történő egyengetéséért. Több mint hétszáz év alatt nagyon sok vers született magyar nyelven, ezért alig van nehezebb feladat, mint kiválogatni azokat, melyekről mély meggyőződéssel hisszük és érezzük, hogy mindenkit el kellene érniük vagy mint egykor ismert és elfeledett útitársakat, vagy mint némi késéssel felfedezendő millenniumi kulturális örökséget. Volt olyan korszak a magyar nevelés történetében - e sorok írója maga is átélte a XX. század negyvenes és ötvenes éveiben amikor a betéve megtanult versek (az úgynevezett „memoriterek", melyektől a modern fiatalság annyira iszonyodik), többet nyomtak a latban, mint bármilyen sportsiker vagy egyéb teljesítmény. Betéve tudni a Toldi pár tucat strófáját egyáltalán nem volt rendkívüli teljesítmény. Az én generációm házi feladataihoz szervesen hozzátartozott számos vers megtanulása, és a felelésnek szerves része volt a megtanult vers felmondása. Nem tudni legalább tíz Petőfi-verset kívülről, vagy Aranytól a Walesi bárdokat vagy a Szondi két apródját egyféle értelmiségi bukásnak, az illető diák szellemi renyheségének számított, és azt a következtetést vonta maga után, hogy „az illető nem való gimnáziumba". Természetesen a vershez való viszonyunk annak is függvénye, hogy valaki mennyire „humán érdeklődésű". Az ötödik általánostól az érettségiig minden osztály, amelybe valaha jártam, a „matektehetségek" és az „irodalom-történelem tehetségek" kettősségére oszlott, egynéhány jeles kivétellel. A „reál" és „humán" tagozatokra osztott középiskolai rendszer ugyanakkor megkövetelte a humán szakosoktól a fizika és a matematika alapelveinek ismeretét, mint ahogy a reál szakosoknak is meg kellett tanulniok egy idegen nyelvet. Manapság a tizenéves komputer-programozó tehetségek, internetbajnokok és magánvállalkozók világában egyre kevesebb az olyan érettségiző vagy egyetemista diák, aki kedvesének egy-egy Ady-verssel, egy-egy Kosztolányi-strófával vagy Weöres Sándor lírájával udvarol. Ugyanakkor az államosított és központilag ellenőrzött kiadók megszűntével elszaporodtak a magánkiadók, és ha valaki a versírás iránt érdeklődők csoportjához tartozik, mi sem gátolja meg abban, hogy maga is elkezdjen írni, sőt írásait ki is adhatja. Ha megnézzük a manapság Magyarországon megjelenő versek túlnyomó többségét, azt tapasztaljuk, hogy ha nem is tűnt el teljesen, de erősen megcsappant a rímes és a metrikus verselés iránti igény, és igencsak elszaporodott a „szabad versnek" nevezett asszociáció-ömlenyek sokasága. Tévedés ne essék szólván: a „modern vers" is megmozgathatja érzéseinket, ha írója igazi tehetség.