Tűhegyen [antikvár]

A ​szó- és vershangzás, illetve az ezekhez tapadó belső forma szövegképző erejére és működésére mint központi szertani alapra építettük a kötetben lévő értelmezéseinket. Az a fajta költői magatartás, amit a nyelvre való odahallgatásnak nevezhetünk, mind az öt – általunk értelmezett – alkotónak (József Attila, Pilinszky János, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Petri György) közös ismérve. Úgy véljük, éppen ez az attitűd, a nyelv lehetőségeinek végső kihasználása, azaz – Heideggerrel szólva – a nyelv poézisének érvényre juttatása lesz az a közös vonás, amely ezeket a sokszor eltérő beszédmódú és tematikájú szerzőket valóban egy paradigmába sorolja. Ennek a költői nyelvszemléletnek mintegy részét képezi az a fajta poétikai szubjektumfelfogás, mely szerint a költő a versírás kezdetén elveszíti személyiségét, s új személyességre tesz szert minden egyes művében. Ez az új szubjektum azonban már nem a szerző nevéhez kötődő, filológiailag rekonstruált életrajzi adatok „én"-jeként határozható meg, hanem a nyelvi cselekvés során megteremtett versszövegben jön létre: érvénye, léte kizárólag a szövegben van, s „lénye" nem szövegkülső, hanem csakis a versbeli szövegvilág nyelvi-poétikai viszonyai által meghatározott. Ezért nevezzük a nyelvileg újraalkotódó költői személyesség hordozóját szövegszubjektumnak.