Vérségi kötelék [antikvár]

Elsö fejezet Mindenkinek van gyenge pontja. Ezt apa jól a fejembe verte, amikor bokszolni tanított. Alacsonyabb voltam a többi fiúnál, de apa megmutatta, hogy a legfélelmetesebb ellenfél védelmén is akad rés, olyan hely, amit nem fedez. Mindenkinek van hibája, amit biztosan újra és újra el fog követni. Azt is megtanította, hogy nem elég megtalálni a gyenge pontot, hanem hideg szívvel, habozás nélkül ki is kell használni. És ez volt az én gyenge pontom. A szívem vérzett a hozzám hasonlókért, és minden gyengeségben a magam gyengeségére ismert. De tanultam, és a szívem kihűlt. Igazából azt is lehet mondani, hogy a szívem mostanra jéghideg, halott vulkánná dermedt, ami utoljára nyolc évvel korábban tört ki. És hát már akkor is hideg volt, hiszen addigra már gyilkosság nyomta a lelkemet. Erre gondoltam Oslo öszi színekbe burkolózó Kjelsás negyedében, a garázzsal és gyümölcsöskerttel rendelkező ház lépcsőjén állva. Hogy gyilkos vagyok. Szombat este volt, úgy nyolc óra felé járt. Megnyomtam a csengőt, ami alatt szív alakú kerámiatábla hirdette, hogy a ház a Halden család otthona. A szöveg végét egy smiley zárta le. Nem tudom, azért gondoltam-e arra, hogy gyilkos vagyok, mert kínzott a lelkiismeret, vagy mert azt bizonygattam magamnak, hogy képes leszek rá, hiszen ennél már rosszabbat is elkövettem. A kihallatszó léptek zajára felgyorsult a szívverésem. Nyugalom! Nem kell törődni semmivel, csak essünk túl rajta! Kinyílt az ajtó. - Jó estét! A férfi jóval az én százhetvenöt centim fölé magasodott. Karcsú volt, szinte vékony. Haja őszült, de arca fiatalos maradt. Negyvenegy