Vellitt Boe álom-utazása [antikvár]

vellitt boe Álmodott. Álmában egy utat látott, és az ég kék ürességében több száz madár örvénylett. Az út széles és fekete volt, mint egy kátránygödör. A madárfelhő úgy kavargott, akár a moszkitók tölcsérei Lomar fekete mocsara fölött, vagy Oriab kristálytengerének ezüst halrajai. Az ég üres volt, tiszta és sima. A nagy fekete szörny egyenletesen dorombolt Vellitt Boe mellett, de a madarak túlharsogták. Az egyik magas, édes hangon ezt csiripelte: „Boe professzor, Boe professzor!" A valóság gyors egymásutánban szivárgott vissza tudatába: először az elmaradhatatlan derékfájás, majd a párnahuzat lágysága, amely selyemsimára kopott a kollégium mosodájában. Aztán a hűvös levegő. Majd a holdfény kockája, amely az ablakán át hullott be a sötét szobába. Egy ököl izgatott dörömbölése. Végül az a vékony, mégis erős hang. Egyik tanítványa halálra rémült hangja: - Professzor, az ég szerelmére, fel kell ébrednie! Már ébren volt. Felült a keskeny ágyon. - Megyek! - kiáltotta, felöltötte köntösét, amelyet lefekvés előtt az ágy végébe dobott, majd papucsba bújt, és ajtót nyitott.