Végzetes ígéret [antikvár]

Prológus A késő áprilisi napfény megcsillan a kékesfekete halottaskocsin, amely túl nagy egy ekkora koporsónak, amit rengeteg színes virág díszít, mintha csak gúnyolódni akarnának A koporsó hátborzongatóan kicsi. A hófehér, rézpántos doboz négy családi barát vállán pihen, de igazából nem kéne hozzá ennyi ember Két kéz is elég lenne. Könnyek folynak le a négy tagbaszakadt férfi arcán, akik péntek esténként egymást próbálják túlinni, akik böfögnek, szellentenek és hozzá gratulálnak egymásnak. De most csak sírnak, és nem is próbálják eltitkolni. Teljesen érthető. Senki sem fogja elítélni őket ezért. A templomban halálos csend honol, amikor méltóságteljesen végigmennek a padsorok között. A könnyek, a fájdalom, a szomorúság ellenére is rettentően koncentrálnak. A koporsó kicsi és könnyű, egyáltalán nem illik a négy férfi erejéhez, akik a rögbipályán ismerték meg egymást. De senki sem szeretne megbotlani a szőnyeg felpöndörödő szélében vagy a padok mellé felelőtlenül kitett retikülök pántjában. Ki akarna elejteni egy koporsót? Ki akarná, hogy így emlékezzenek rá? Ki akarná, hogy részeg péntek estéken viccelődjenek rajta? De mint tudjuk, minél erősebben kapaszkodunk valamibe, minél jobban koncentrálunk rá, annál könnyebben kicsúszik a szorításunkból. Minden tekintet az elhaladó pici, fehér dobozon. Van valami un-