Szerencse lánya [antikvár]

1. FEJEZET Megvizsgáltam a kezemben tartott kést. - Ez a Shun. Érzi, milyen könnyű a Wüsthofhoz képest? Ujjamat a penge tövének boszorkányos sarkához nyomtam, próbálgattam az élét. Az elvileg nedvességnek ellenálló nyél hamar nyirkossá vált a markomban. - Szerintem ez a formai megoldás jobban illik az ön testalkatához. - Fölnéztem a kereskedősegédre, amint bevetette azt a szót, amit az emberek mindig használni szoktak olyan alacsony lányok jellemzésére, akik alig várják, hogy valaki végre „soványnak" merje titulálni őket. - Az ön törékeny alkatához. Mosolygott, mintha ezt hízelgőnek kellene találnom. Karcsú, elegáns, kecses - íme, egy bók, ami elméletileg akár le is fegyverezhet. Üjabb kéz jelent meg a képben, bőre több árnyalattal világosabb, mint az enyém, és a nyél felé nyúlt. - Megfoghatom? Erre a férfira is fölnéztem: a vőlegényemre. Ez a szó nem nyugtalanított annyira, mint a nyomában következő. A férj. Az utóbbi szorosabbra húzza a derékfűzőt, belső szerveket nyomorgat össze, vészjelzés pattogó ütemével hajt páni félelmet a torkomba. Dönthetek úgy, hogy nem hagyom. Nesztelenül a hasába csúsztatom az edzett nikkelből és rozsdamentes acélból készült pengét (a Shunt, mivel arra jutottam, hogy az jobban tetszik). Az eladó valószínűleg egyetlen méltóságteljes „ah!" kiadására szorítkozott