Shannara I. [antikvár]

Az ELSŐ KIRÁLY AZ ÖREGEMBER csak Úgy előbukkant, látszólag a semmiből. A határvidéki éppen őt leste - jól behúzódva egy terebélyes fa oltalmazó árnyékába egy magas domboldalon, ahonnan be lehetett látni az egész Streleheimet és a belőle kivezető utakat mégsem vette észre, noha a telihold fénye legalább tizmérfőldes körben mindent megmutatott. Idegesítő, némileg feszélyező tény volt, és az, hogy mindig így történt, semmivel sem tette kellemesebbé. Hogy csinálja az öregember? A határvidéki csaknem egész életét errefelé töltötte, eszének és tapasztalatainak köszönhette, ha megmaradt. Olyasmiket is látott, amiknek a létezéséről másoknak fogalma sem lehetett. Ki tudta olvasni az állatok mozgását abból, ahogyan fodrozták a magas füvet. Meg tudta mondani, milyen messzire járnak előtte, és mennyire gyorsan haladnak. De még a legvilágosabb éjszakán, a legsimább lapályon sem volt képes észrevenni az öregembert, akkor sem, ha tudta, hogy közeledik. Attól se lett jobb, hogy az öregember viszont könnyedén megtalálta őt. Ráérősen letért az ösvényről, lassú, kimért léptekkel közeledett a határvidékihez, fejét kissé lehajtotta, úgy lesett ki a csuklyája árnyékából. Feketében járt, mint minden druida, csuklyás köpenyében sötétebb volt még az árnyéknál is, amelyen átjött. Nem volt nagydarab, sem szálas, sem túl izmos, de kemény és céltudatos embernek tűnt. A szeme, ha kivillant, halványzöldes volt. Ám időnként csontfehérnek rémlett, főleg most, amikor az éjszaka ellopta a színeket és mindent a szürke árnyalataira fakított. Ez a szem úgy villogott, mint az állaté, ha beleakad egy fényszikrába: vadul, szúrósan, delejezőn. Fény ömlött el az öregember arcán is, kiemelte a homloktól állig futó mély árkokat,