Örök kísértés [antikvár]

Kilencévesen láttam először kísértetet. Apámmal éppen az avart gereblyéztük a temetőben, ahol ő temetőgondnokként dolgozott. Kora ősz volt, még nem kellett pulóvert húzni, de aznap délután csípős hideg lett, amint a nap a láthatár alá bukott. A lágy szellő fafüst- és fenyőillatot hozott, és ahogy feltámadt a szél, egy csapat fekete madár röppent fel a fák koronájáról, majd viharfelhőként siklott tova a halványkék égen. A homlokomhoz emeltem a kezem, úgy néztem őket. Amikor levettem róluk a szemem, észrevettem a férfit. Ott állt egy örökzöld tölgyfa lecsüngő ágai alatt; az ágakon függő spanyol mohán áttetsző fény aranyló zölddé vált, és természetfeletti ragyogást kölcsönzött az alakjának, pedig nem lépett ki az árnyékból. El is gondolkoztam rajta, lehet, a szemem káprázik? A fény elhalványult és a férfi határozottabb körvonalat kapott: a vonásait is ki tudtam venni. Idős volt, még apámnál is sokkal idősebb, ősz haja a zakója gallérját verdeste, a szemében tűz lobogott. Apám görnyedten gereblyézte a sírokat, és anélkül, hogy felnézett volna, odasúgta nekem: