Óriások I-II. [antikvár]

Éjféltájban Matteo Longo csendőrőrmester arra ébredt, hogy verik az ablakát és valaki hangosan szólongatja. Matteo Longo nem szerette, ha verik az ablakát, azt pedig főleg nem, ha mindez már azután történik, hogy lefeküdt aludni. Sőt, már el is aludt. Nem sokszor történt meg életében; a legutolsó alkalommal, amikor mégis megtörtént, azt kívánta, hogy életében ne történjék meg még egyszer. Akkor azért ébresztették fel, mert a halászok egy halottat fogtak ki a közeli tóból, ami azért nem volt mindennapi esemény. A halászok úgy gondolták, hogy értesíteniük kell az őrmestert - ki a fene mást értesíthettek volna? -, ezért erőteljesen megverték az ablakát. Longo őrmester akkor ezen annyira felháborodott, hogy előkapta a pisztolyát, kinyitotta az ablakát, és kidugta rajta a stukker csövét. Két elmosódott árnyat látott odakint, akik immár tisztes távolságban álldogáltak az ablakától. Longo őrmester megköszörülte a torkát. - Melyikőtöket lőhetem le? - kérdezte barátságosan. Az árnyak megrebbentek, majd egyikük tett egy bizonytalan lépést az ablak felé. - Én vagyok az, Vittorio - mondta ijedt hangon. -Vittorio Conti. —Azért még lelőhetlek, nem? - kérdezte az őrmester, visszahúzva a pisztolyát. - Mi a fenét akarsz ilyenkor, mi? Tudod egyáltalán, hány óra van? - Hát úgy éjfél körül - felelte Conti. - És mi a francot akarsz tőlem úgy éjfél körül? -hangzott a következő kérdés. - Fogtunk egy hullát, őrmester úr - mondta tisztelettudóan Conti. -Halat? - Hullát.