Mostohák [antikvár]

Amikor szabadjára engedte a gondolatait, azok valami okból előbb vagy utóbb mindig a jegyzőkönyvre terelődtek. Ez általában éjszaka történt. Csendben feküdt az ágyon, és a plafont bámulta, ahol egy légy mászkált. Sötétben sosem tudott igazán pihenni. Mintha minden védelme lefoszlott volna róla, amikor eltűnt a nap, és előkúszott a sötétség, hogy belepje. A védtelenség egész lényével szöges ellentétben állt. Élete nagy része arról szólt, hogy mindig résen legyen, mindenre készen álljon. A készenlét pedig éberséget kívánt. Megjegyezte magában, hogy már régóta nem riadt fel éjszaka könnyek között. Rég volt már, hogy fájtak az emlékek, és elgyengítették. Ilyen értelemben elég jól haladt a próbálkozásával, hogy békére leljen. És mégis. Ha összeszorította a szemét, és teljes, teljes csend volt körülötte, látta maga előtt. Testes alakja kivált a sötét árnyak közül, és botorkálva megindult felé. Lassan, lassan, ahogy mindig is járt. Az illata emlékétől is rosszul lett. Sötét, édeskés, poros illat volt. Mint a könyvek szaga a könyvtárában. És hallotta a hangját is. - Te megátalkodott semmirekellő! - sziszegte. - Te kis abortuszszökevény! Aztán megragadta, és erősen megszorította. Ezeket a szavakat mindig fájdalom követte, és büntetés. Tűzzel. A tűz emlékét még mindig őrizték teste különböző részei. Szeretett az ujjával végigsimítani a hegeken, és szerette tudni, hogy túléke. Amikor nagyon kicsi volt, úgy gondolta, hogy azért kap büntetést, mert mindent rosszul csinál. így hát, gyermeki logikáját követve, próbált mindent jól csinálni. Konokul és elkeseredetten. Mégis mindig rossz vége lett. Aztán amikor idősebb lett, megértette. Nem volt olyan, hogy jó. Nem a tetteiért járt a büntetés, hanem az egész lényéért és létéért. Azért büntették, mert létezett. Ha nem létezik, Ö nem halt volna meg.