Kossuth tér [antikvár]

PROLÓGUS Budai hegyoldal, 1995 A villa oldalsó bejáratánál állt, és nézte, ahogy az apja kocsija távolodik. Az ütött-kopott kék BMW szedán szürke kipufogó-füst-felhőt árasztott magából, miközben a Margit híd irányába araszolt lefelé a hegyoldalon. Más autó nem is járt az úton. A halvány alkonyi fénynél aranylón ragyogtak a ház sötétsárga falai. Zajok szűrődtek ki: elfojtott hangok, távoli nevetés, zene foszlányai. Tehát már tart a fogadás. Érezte, hogy milyen hűvös van. Otthon nem ennyire friss a levegő, még a parkban sem. A lány tizenhat éves volt, és életében most először hagyták egyedül. Vagy legalábbis nem emlékezett rá, hogy azelőtt történt volna ilyesmi. Körülnézett. Távolabbról kutyaugatás hallatszott, amúgy sehol senki. Hol lehetnek? Él valaki egyáltalán ezekben a házakban? Milyen különös, csak húsz perc ide kocsival a VIII. kerület, a József utca, ahol laknak, mégis mintha egy másik világban lenne. Furcsa, kellemetlen érzés volt. Nem ugráltak körülötte a testvérei, senki sem lógott rajta, senki sem rágta a fülét, hogy olvasson már fel nekik valamit, vagy játsszon velük egy kicsit. A szülei se voltak itt, hogy rásózzanak valami házimunkát. Nem kellett főzni vagy takarítani, nem akadt mosogatnivaló, nem kellett kiüríteni a hamutartókat vagy lefürdetni és ágyba rakni a kishúgait és öcsikéit. Senki sem kiabált, bömbölt vagy nevetett. Nem bombázta a kedvenc unokatestvére titkos mosolyokkal