Hidrogén szonáta [antikvár]

EGY (SZ-24) A gzilt civilizáció végnapjaiban, amikor az egész nép valami jobbá és tökéletesebbé készült átlényegülni, és éppen gőzerővel folytak a történelmi pillanatot megkoronázandó ceremónia előkészületei, az egyik utolsó gzilt cirkáló egy idegen űrjárművel találkozott. A hajó azért tette meg a hosszú utat, hogy egy különleges vendéget szállítson az ünnepségre. A két jármű egy Ablate nevű bolygótöredék detonációs felhőjében randevúzott. A deformált kőmag háromezer kilométer hosszú lehetett, alakja elnagyolt ciklontölcsérre emlékeztetett. Ennyi maradt a bolygóból, amelyet kétezer évvel korábban robbantottak fel, mielőtt természetes úton zúzta volna porrá egy szupernóva. A halott csillag táguló sugárzás-, gáz- és törmelékgömbje magával ragadta a bolygóroncsot, amely úgy merült a szikrát köpködő tűzorkánba, akár egy pokolba lőtt nyílvessző. Az Ablate-et sok mindennek lehetett nevezni, csak természetes képződménynek nem. Szélesedő formáját mintha egy gömb alakú tortából hasították volna ki, több száz kilométeres csúcsát a néhai bolygómagból származó fémércek alkották. Az eredeti sziklás bolygófelszínből mindössze egy vaskos, száz kilométer átmérőjű, szabálytalan, immár lapos ívű kupolára emlékeztető „talp" maradt. A hipertérbe merített hajtóművek segítségével a bolygóroncsot a szupernóva felé irányították, mintha egyenesen bele akarnák röpíteni, így az elmúlt ezerkilencszáz évben a csúcsát alkotó sok száz kilométeres ércréteg szinte teljesen lekopott; felemésztette a felrobbant nap táguló tűzgömbje. A színorgia, melyet a csillagközi törmelékfelhő és a roncs lassú erodálódását jelző gáz- és porörvények festettek az égboltra, páratlan látványosságnak számított az egész civilizált galaxisban, így nem csoda, ha az Ablate szimbolikus jelentőséggel bírt annak a fajnak az életében, amely gziltnek nevezte magát. Emberfeletti erőfeszítések árán megmentették a bolygómagot a pusztulástól, hajtóművet és mezőgenerátort telepítettek a belsejébe, és az ily módon