Főnix [antikvár]

PROLOGUS TISZTA ROZSA KILEPETT az Arany Citadella erkélyére, és megigazgatta a jobb kezén levő fehér pamutkesztyűt. A nap most kezdett lebukni a város fölött, és kihunyó sugaraiban felragyogtak az aranykő épületek. Milliónyi, a főváros szegleteiből hozzá kiáltó, esti imában egyesülő hang éneke üdvözölte, mely keskeny ajkára általában mosolyt csalt. Centrumot ő teremtette, a világról alkotott tökéletes elképzelését valósította meg benne: tisztaság, hit és hatalom egyesült egyetlen városban. De ma este nem. Hogy is lehetett volna boldog, amikor veszély fenyegetett mindent, amiért olyan fáradságot nem ismerve törte magát? Tizenöt évnyi vérontás, megvesztegetés és töretlen elszántság kellett ahhoz, hogy felépítse az utópiáját, de az a kevertvérű és a fajgyalázó barátnője azzal fenyegetőztek, hogy mindent tönkretesznek. Rózsa ökölbe szorította a jobb kezét, mert bosszantotta, hogy a kesztyű nem simul rá tökéletesen. Mindennek hibátlannak kellett lennie. Túl sok forgott kockán, hogy akár a legcsekélyebb hibát is megengedje.