Chalion átka [antikvár]

Cazaril már akkor hallotta a lovasok érkezését, amikor látni még nem is látta őket. Hátrapillantott a válla fölött. A jól kitaposott ösvény egy darabon lankás domboldalon kanyargott - mely itt, a szélfútta fennsíkon hegynek is beillett majd újra beleveszett Baocia földjének télutói sártengerébe. Lába előtt hidat, átkelőt nem kívánó aprócska vízér csörgedezett keresztül az úton a magasabban fekvő birkalegelők felől. A patadobogás, a lószerszám csattogása, a csengettyűszó, a felszerelés nyikorgása és a pergő beszéd túl gyorsan közeledett ahhoz, hogy óvatos gazdára vagy öszvért nógató fuvarosra valljon. A csapat párosával lovagolt, teljes vértezetben, vagy tucatnyi ember. Nem banditák. Cazaril megkönnyebbülten kifújta visszafojtott lélegzetét, majd nyelt egyet, hogy megnyugtassa görcsbe rándult gyomrát. Nem mintha bármire is mentek volna vele a martalócok a szórakozáson kívül. Lehúzódott az útról, és megfordult, hogy majd nézze, hogyan trappolnak el mellette. A lovasok ezüstözött láncinget viseltek, mely vakítóan csillogott a reggeli fényben - ez semmiféle gyakorlati haszonnal nem járt, csak látványosságot jelentett. Kék, szinte egyforma árnyalatú tabardjukon fehérrel kivarrva a Tavasz Úrnőjének jele díszelgett. Szürke köpönyegük - melyet frissen fényesített ezüstcsat fogott össze a nyakukon - zászlóként lobogott utánuk a szélben. Látszott, hogy a harcos-testvérek parádézni indultak, nem csatázni, és eszük ágában sincs Cazaril vérével beszennyezni pompás öltözéküket. 5