Bővebb ismertető
A csoda március hetedikén éjjel következett be. Vendégek voltak nálunk; már jóval éjfél után, kissé kábultan a beszéd és cigarettafüst egyvelegétől, kiléptem az erkélyre. A hegyek óriási amfiteátrumában lámpák pislogtak az éjszakai útszalagokon, a jólismert körvonalak lágyan simultak bele az ég határszélébe. Három körül járt az idő: a villamosok tompa sikoltozása rég elült, szemben a pályaudvaron fel-felpöfögött egy mozdony, de az is inkább csak jelezte a csendet. Hűvös volt, de nem kellemetlen, egyike a szokatlanul korai szép tavaszéjjeleknek.
Milyen szép és milyen békés mindez, gondoltam. Gyermekkoromból még idegeim legmélyén bennem élt a második világháború távoli izgalma, de ezt benőtte az utánajövő évek moszatja. A béke nem megfogható valami, szaladt át rajtam, inkább a hiánya más dolgoknak. Olyan, mint a langyos fürdő, nem hideg, sem forró. Mint ez az éjszaka.
Gyermekkoromban nem volt béke, sem békesség. A háborút harcok követték, felfordulás, pártok kokárdáit viseltük éretlen ésszel, büszkélkedve jelszavakkal, miket nem értettünk. Aztán elült mindez s eljött az a bizonyos "boldog békevilág", ami csak annyit jelentett, hogy nem a külvilágban éltük a történelmet, hanem saját magunkban.