Az elbukottak [antikvár]

Amikor fölbukkantak az első sátrak az élőhalottként kóválygó drogosok kezelésére, azt gondoltam: Hát, persze. Amikor pedig egymás után jelentek meg az újságcikkek a városban viharos sebességgel terjedő függőségről, valami olyasmit: Nahát, fiúk, tényleg semmi sem kerüli el a figyelmeteket. De amikor az egész ellátórendszer a zombik megszállottjává vált, már a sarkamra kellett állnom. Senkit sem érdekelt a hőbörgésem. Mert hát, kérdem én, most, hogy ebben a városban mindenki rákattant a drogosokra, hová forduljanak lelki segélyért az egyszerű gyilkosok? Legjobb esetben ki-panaszkodhatjuk magunkat támogató csoportunk heti gyűlésén. Nem mintha Vancouverben lennének támogató csoportok gyilkosok számára. Nem szeretném, ha félreértenének. Sajnálatos módon egyéb levezetési módok sem állnak a város gyilkos hajlamú lakói rendelkezésére. A privát terápiára rámegy a gatyád is, hogy úgy mondjam, és közösségi segítő csoportokat sem találni e témában. A legjobb, amit fel tudtam lelni, táplálkozási zavarokkal küzdőknek szól, de nem várom el olyan emberektől, akik borzalmas dolgokat tettek az emésztésükkel, hogy átérezzék, az elmúlt évben megöltem egy vagy két embert. Önvédelemből, de akkor is.