Amit sosem mondtunk el [antikvár]

1. fejezetellaA sűrű esőcseppek hullámokban ostromolják a hálószobám ablakát, a georgiai vihar mennydörgéssel kísért villámlásai kettéhasítják ezt a hétfő reggelt. Órák óta ébren vagyok már, hallgatom a szél üvöltését, és arról fantáziálok, hogy egy örvénylő orkán áttöri a falamat és elsodor.Nyikorog a padló a szobám előtt. Az ajtó alatti résen át látom, ahogyan anya árnyéka elmozdul. A fapadló deszkái nyöszörögnek a lába alatt. Határozatlanságra utal ez a neszezés. Bekopogtasson-e a lánya szobája ajtaján, vagy inkább ne tegye?Anya végül úgy dönt, hogy odébbáll. Hallom léptei távolodását, miközben visszavonul a hálószobájába. Vagy mégsem?Egy évvel ezelőtt még simán beviharzott volna hozzám, és lekevert volna egy fülest azért, hogy még mindig a takaró alatt vagyok. Egy évvel ezelőtt még elképzelheteden lett volna az, hogy hallgatással reagál. De akkor még minden más volt. Rászolgáltam erre a csendre, amelyet olyan súlyosnak érzek, mintha egy, a nyakamba akasztott kő lenne. És a vezeklés gondolatával hátradobom a takarómat, és megteszem azt, ami lehetetlen:Felkészülök az első tanítási napomra a North Davis középiskolában.