Állati lelkek [antikvár]

Prológus Ana világos szeme olyan kék volt, mintha a bolygó kicsinyített mása volna. A kislány az első sorban várakozott, bal keze világosbarna fürtjeivel játszott, jobbja olyan erővel szorította a jegyét, mintha attól félne, elviszi a szél. Hatalmas tömeg vette körül; az osztálytársai izgatottan tülekedtek mellette. Jó korán elindultak Leiriából Lisszabonba, erre az annyira várt látogatásra, de Ana nem állt be a lármázók közé; tekintetét továbbra is az előtte lévő zárt ajtókra függesztette, lelkét zavaros érzések töltötték be. Félt ezektől az ajtóktól, egyszerre szerette volna, hogy kinyíljanak, meg azt is, hogy sohase nyíljanak ki. Rettegett attól, amit mögöttük talál majd, de le is nyűgözte. - Gyerünk, gyerekek! Nyugalom! - dörögte Arlete tanárnő, és az órájára pillantott. - Két perc múlva tíz óra, mindjárt nyitnak. A pedagógus szavai az iskolások megnyugtatására szolgáltak volna, de épp ellenkező hatást váltottak ki. Az ajtók nyitásának közeledte csak növelte a gyerekek türelmetlenségét, és bármilyen hihetetlennek tűnjön is, a hangzavar csak erősödött. Az izgalom a tetőfokára hágott, és végül Anán is úrrá lett; hiába próbálta elfojtani a benne lakozó félelem és kíváncsiság keverékét, képtelen volt megállni, hogy ne kezdjen el ugrándozni. - A cápák? Tanárnő, a cápák? - Nyugalom, nyugalom - Meg fognak enni bennünket, tanárnő? Meg fognak enni? - Ugyan már, gyerekek, higgadjatok le! - És igaz, hogy vannak óriás polipok? Tanárnő, a polipok elkapnak majd és összeroppantanak bennünket?