Bővebb ismertető
1. fejezet
A démonok rettenetesek. Állj ál vallásilag, avagy társadalmilag bárhol is, ez nagy igazság. Jó, megvannak a maguk bizarr pillanatai, pláne azokban a körökben, ahol én mozgok, de mindent összevetve az ember jól teszi, ha rettegi, és jó messzire elkerüli a pokol minden fertelmes szolgáját. Kegyetlenek, könyörtelenek, a kín és szenvedés kéjes gyönyörűség nekik, szabad idejükben pedig lelkeket gyötörnek. Hazudnak. Lopnak. Adót csalnak.
Mindezek dacára a legmélyebb meggyőződésemmé kezdett érlelődni a gyanú, hogy éppen a legpokolibb démoni esemény előtt állok. Egy díjátadás előtt. Amely díjat magam kapom.
A Hellügyminisztérium ezen-és-ezen részlegének fődémona, maga Horatio állt előttem és tett mélyreható erőfeszítéseket, hogy a pillanatot az ünnepélyesség pátosza hassa át. Nem jött össze neki. Ha tippelhetek, hát talán az égkék nejlonöltönye és a színben passzoló, paisley-mintás csokornyakkendője volt a ludas a dologban. De a barkója se segített. Kábé hat évezrede nem hagyhatta el a pokol legbelsőbb bugyrait, és még mindig azt hiszi a szegény ördög, hogy a nejlon a divat netovábbja.
Izetlenül hosszúra sikeredett torokköszörülés közben mért végig bennünket Jerome-mal, a felügyelő démonommal, aki halálosan unott pofával dekkolt mellettem. Közben az órájára sandítgatott. Horatio mellett a kisördög pincsere, Kasper vigyorgott a szélesnél is szélesebben. Lábánál aktatáska, hóna alatt vaskos papírköteg. Buzgó pincsertekintete úgy függött főnökén, mint aki bármelyik pillanatban kiimádkozhatja hőn áhított előléptetését.
Ami meg engem illet nos, hát, én igyekeztem izgatottnak látszani, szintén igen soványka sikerrel. És ez természetesen elfogadhatatlan. Hiszen szukku-busz volnék, létem azon a masszív alapon nyugszik, hogy legyek bárhol és bármikor, nincs az a hímnemű egyed, akivel ne tudnám elhitetni, hogy éppen az és olyan vagyok, akinek és amilyennek szeretne. Egy szívdobbanásnyi idő alatt átváltozhattam rémült szűzleányból kéjes dominává, éppen csak egy csipetnyi