A szanatórium [antikvár]

Prológus 2015 januárja Elhajigált orvosi felszerelések terítik be a padlót: rozsdamarta sebészi eszközök, törött üvegcsék, tégelyek, egy öreg tolószék összekaristolt váza. Elnyűtt matrac roskadozik a falnál epesárga foltok himlőhelyeitől pettyesen. Az aktatáskájába kapaszkodó Dániel Lemaitre-t heves viszolygás rohanja meg: mintha az idő folyása elorozta volna az épület lelkét, valami rothadtat és kórost hagyva a helyén. Fürgén megy végig a folyosón, visszhangot vernek a léptei a csempézett padlón. Csak az ajtót figyeld. Ne nézz hátra. De vonzzák a tekintetét a pusztuló tárgyak, melyekhez mind történetek kötődnek. Nem nehéz elképzelni az embereket, akik valamikor itt időztek és kiköhögték a tüdejüket. Olykor még a hely egykori szagát is érezni véli - a hajdani műtők felől most is a vegyszerek átható, kesernyés illata száll. A folyosó felénél Dániel megtorpan. A szemközti szobában megmozdult valami - egy sötét, alaktalan folt. Görcsbe rándul a gyomra. Moccanatlanul meregeti szemét a helyiség homályba vesző berendezése felé - papírokat lát szétszórva a padlón, egy lélegeztetőgép tekergőző csöveit, törött ágykeretet, lelógó, foszladozó kötelékeket.