A kód neve Helen [antikvár]

1. Berlin, 1979 Az öregember a ház hátsó részében, a konyhaasztalánál ült, és fahangján másodszor is felmondta a szöveget, amely így olyan lett, akárcsak egy lecke, vagy talán ráolvasás, egy varázslat, amelyet most akar kipróbálni a hallgatóján. - Ha úszni akar a tóban, kerülnie kell a morotvát. Érintheti a tengerszemet, de nem szabad mélyre merülnie, és mindig vissza kell térnie a tóba. A fiatalabb férfi keresztbe tette a karját, és bólintott. - Hát az állatkert? - Száraz. Legalábbis nekünk. A tó is kiszáradt a gondnok szerint. - Szünet, reszketeg zihálás. - Mind azt hiszik, hogy rég lecsapolták, és a vize örökre láthatatlan. Kivéve természetesen a magunkfajták előtt, akiknek különleges pápaszeme van. Ilyet ajánlunk, ha érdekli. - Miféle pápaszemet? - Átvitt értelemben. Új látásmódot. Valamint hozzáférést, alkalmat. Többet, mint amiről valaha álmodott. Az öregember whiskyt töltött. Kortyolt belőle, majd olyan erélyesen koppantotta le az asztalra a poharat, mint aki bebocsátást követel. - Egy szót sem ért belőle, ugye? - Ertek ezt-azt. Nem mindent. - Meghívjuk magunkhoz. De mielőtt bejöhetne, meg kell mosdatnunk. - Mert úsztam a morotvában? - Természetesen.