A hiányzók [antikvár]

A gödör, amit ástak, nem volt mély, épp csak egy méter. Talán annyi sem. Egy tejfehér liszteszsákba kötözték a kis testet egy valaha tiszta konyhai kötény mára összemocsko-lódott zsinórjával. A zsákot a földön görgették, noha az oly könnyű volt, hogy akár cipelhették volna is Az elhunytak iránti kegyelet messze hiányzott minden mozdulatukból. Durván belerúgták a tetemet a sírba, egyikük még lejjebb is tömködte a bakancsával. Nem hangzott el ima, sem végső búcsú; csak a lapátok zaja hallatszott, amint a sáros földbe marnak, amely hamar eltakarta a liszteszsák ártatlan fehérségét. Mintha csak az alkonyat szállt volna le rá. Az almafa alatt, amely a tavasz közeledtével már bontogatta bő termést ígérő virágait, immár két kis sírhant dombja emelkedett. Egyik friss és laza, míg a másik már tömörebb. Három kis arc figyelte a harmadik emeleti ablakból a hátborzongató jelenetet, a gyermeki szemet elsötétítette az iszonyat. Egy ágyon térdepeltek, előttük durva, olcsó tollal tömött párna hevert. A lentiek összeszedték szerszámaikat, és elmentek. A gyerekek tovább bámulták a félhold kísérteties fényében derengő almafát. Olyat láttak most, amitfiatal elméjük még nem volt képes befogadni. Reszkettek. De nem a hidegtől. A középső gyermek szólalt meg először, meg sem mozdulva. - Vajon melyikünk lesz a következő?