A fogadott lány [antikvár]

HEIDI Amikor először megpillantom, a Fullerton állomás peronján áll, és egy gyermeket szorongat a karjában. Megfeszíti a testét, amikor a lila expressz elszáguld előtte Linden irányába. Április nyolcadika van, kilenc fok, és esik. Zuhog vigasztalanul, a szél vad és dühös. A frizurának annyi. A lány farmert visel, a térdénél hasadás. Khakizöld kabátja vékony, mííanyag. Nincs kapucnija, se esernyője. Leszegi az állát, belefúrja a kabátba, és maga elé bámul, miközben ázik az esőben. A körülötte állók ernyők védelmét élvezik, de senki sem ajánlja föl, hogy megosztja vele. A kisbaba csendes, lapul a kabát alatt, mint egy kis kenguru az anyja erszényében. Csapzott, rózsaszín polárrojtok kandikálnak ki a kabát alól, és elhitetem magammal, hogy a gyermek, aki édesen alszik ebben a véleményem szerint tébolyító helyzetben - csontig hatoló hideg, dübörgő szerelvények egy kislány. Nyúzott, barna, régimódi bőrkoffer áll az átázott, fíízős bakancsa mellett. Nem lehet több tizenhat évesnél. Sovány. Alultáplált, mondom magamnak, de lehet, hogy egyszerűen csak sovány. Lóg rajta a ruha. Lötyög a farmer, túl nagy a kabát. A hangosbeszélő érkező vonatot jelez, és begördül az állomásra a barna járat. Egy csomó reggeli csúcsban ingázó megindul a száraz, meleg vonat felé, de a lány nem mozdul. Egy pillanatig tétovázom - késztetést érzek, hogy tegyek valamit-, ám aztán a többi tétlenhez hasonlóan fölszállok, lehuppanok egy